Holdapó sipkája

Kerek esztendő során minden alkalommal, amikor a nap lenyugodni készült és közeledett az éjszaka, az öreg Holdapó felhúzta csizmáját, magára kanyarította köpönyegét és útnak indult, hogy bejárja az égboltot. Körülötte szaladgáltak, nyüzsögtek a vidám csillagok, akik játékos csapatként kergették egymást. A méltóságteljes Holdapó olykor-olykor rájuk szólt, terelgette őket, hogy szépen csillogva, rendezetten játsszanak az égi mezőkön. Szemet gyönyörködtető látvány volt! A leginkább figyelemre méltó dolog mégis az a sapka volt, amit Holdapó estéről estére gondosan kerek fejébe nyomott. A legselymesebb anyagú csillagködből varrták, bojtja pedig sziporkázó galaxisként ragyogott. Nem volt hozzá fogható az egész világon. Ez a sipka volt Holdapó büszkesége, legféltettebb kincse: aki csak látta, csodálta szépségét és különlegességét.

Egy koraeste azonban, amikor Holdapó épp indulni készült szokásos útjára, váratlan dolog történt. Komisz szél kerekedett és végigszáguldott az égbolton, meg-meglökve a csillagokat. Kacagva körbetáncolta az öreg Holdapót is, majd hirtelen fogta a sipkáját, felkapta és vitte magával. Egy darabig reptette és cibálta, aztán elengedte, hadd sodródjon tovább. Mire Holdapó észrevette, hogy mi történt, a szél már messze járt és a sapkája is eltűnt, ki tudja, hová.

Nagy volt ám Holdapó szomorúsága: a sipkája nélkül, csupasz fejjel csak nem vonulhatott végig az égi mezőkön! Bánatában elbújt, egészen a Föld árnyékába, ott búslakodott elveszett sapkája miatt. Csak a kerek feje búbja látszott épphogy az égbolton.

Volt a csillagok között egy egészen apró, kicsi csillag. Holdapó sokszor megfeddte őt, mert gyakran szurtos volt a csillagruhája és emiatt alig-alig pislákolt az égen. Ez a kicsi csillag nagyon megsajnálta Holdapót, aggodalmas hunyorgással figyelte, milyen üres is az égbolt nélküle.

– Én bizony megkeresem Holdapó sipkáját – döntötte el. Ez igencsak vakmerő vállalkozás volt egy csillag számára, hiszen a komisz szél egyenesen a Földre repítette a sapkát, a lenti vidékekre pedig sosem merészkedtek az égbolton lakók. A kicsi csillag viszont jószívű volt és felettébb kalandvágyó, így nem habozott túl sokáig. Vett egy nagy levegőt, összeszedte minden bátorságát és hopp! Leugrott az égboltról.

Még sohasem repült ilyen gyorsan! Szélsebesen szelte át az éjszakát és közben olyan fényesen ragyogott, mint eddig soha. Ahogyan haladt az égen, az emberek odalenn a Földön felfigyeltek rá és lenyűgözve kiáltoztak, mutogattak felé:

– Nézzétek! Hullócsillag!

A kicsi csillagnak nagyon tetszett az emberek csodálata. A Föld egyre közelebb és közelebb volt hozzá és végül egy nagy huppanással talajt fogott egy tágas, zöld mezőn. Egy picit fájt neki az érkezés, de a sűrű, magas fű megakadályozta, hogy túlságosan megüsse magát. Álmélkodva tapogatta meg a puha fűszőnyeget, találgatva, vajon micsoda is lehet az. Csupa ismeretlen dolog vette őt körül, amelyeket ugyan látott már korábban, de odafentről, ahonnan nem tűntek többnek kellemes kilátásnál. Most azonban számára az ég és Föld látványa helyet cserélt. Feltekintett az égboltra. Testvérkéi olyan nagyon messzinek tűntek, hogy kissé összeszorult a szíve és már nem érezte magát annyira bátornak.

– No… merre is lehet az a sipka? – dünnyögte magának, hogy erőt merítsen a saját hangjából és az elhatározásból, ami miatt idelenn kötött ki. Bizonytalanul lépett előre egyet-kettőt, beleszimatolt a levegőbe és igyekezett kitalálni, merre is kezdje a keresgélést.

Kezdetben nem is vette észre, hogy egy kíváncsi, sárga szempár kíséri figyelemmel, mit csinál. A szempár gazdája árnyékként, lelapulva követte a kicsi csillagot, míg végül egy óvatlan pillanatban véletlenül megbotlott és hangos nyávogással bukfencezett egyet, pont a kicsi csillag mellé érkezve.

– Jaj! – prüszkölt egyet ijedtében. A kicsi csillag is megijedt, ugrott is egy aprót, aztán meglepetten vette szemügyre a lebukott lopakodót. Az tetőtől talpig koromfekete volt, hegyes fülű, hosszú farkú és kíváncsi tekintetű. Így, szemtől szembe már nem tűnt rémisztőnek, ezért a kicsi csillag felbátorodva megszólította őt.

– Hát te meg ki vagy?

– Én Csalavér vagyok, a kiscica – húzta ki magát az idegen. – És ki vagy te, miféle szerzet? Még sosem láttam hozzád hasonlót. Olyan szép fényes vagy… el akartalak kapni!

– Azért vagyok fényes, mert csillag vagyok. Fentről jöttem az égboltról és Holdapó sipkáját keresem – válaszolta a kicsi csillag. – Nem láttál errefelé egy sipkát?

– Sajnos nem láttam – csóválta fejét a kiscica. – Szívesen segítek megkeresni! Veled mehetek?

– Gyere csak. Szeretem a társaságot és az is jó, ha van velem valaki, aki ismeri a környéket – mosolyodott el a kicsi csillag és már nem is érezte magát magányosnak. Így hát ketten vágtak neki a tágas mezőnek. Csalavér elől ugrándozott, néha-néha megkergetve egy molylepkét vagy a saját farkát. A kicsi csillag szerint nagyon mókás látványt nyújtott; azonnal megkedvelte a szőrös kis kalandort. Idelenn, a Földön annyira mások voltak a dolgok! Miközben haladtak, a kicsi csillag alig bírt betelni a sok látnivalóval és újdonsággal. Eddig csak odafentről, a messzi égboltról látott valamennyit abból, hogy milyen is a földiek világa. Minden apróságra rácsodálkozott: a ciripelő tücsökmuzsikára, a nyári virágok illatára, a fűcsomók között sorban masírozó hangyákra. Legjobban a szentjánosbogarak tetszettek neki, mert az éjszakában repkedve olyanok voltak, mintha maguk is parányi csillagok lennének.

– Te tényleg az égből jöttél? – faggatta őt minduntalan Csalavér. – Milyen odafenn?

– Ó, az égbolt csodálatos – lelkendezett a kicsi csillag. – Ha tiszta az idő, fel-alá csúszdázunk a Tejúton, ez a kedvenc játékom. Nagyon gyorsan lehet siklani és miközben száguldok, látom az egész Naprendszert. Ha felhős az idő, bújócskázunk a többi csillag, a bolygók, az emberek elől. Néha, nagy ritkán Holdapó is beszáll a játékba. Azt hiszem, itt a Földön ilyenkor Újholdnak hívják.

– Éjszaka a legjobb játszani – helyeselt Csalavér. – Én vadászni szoktam! Bárcsak egyszer meglátogathatnálak az égbolton és játszhatnánk együtt! Az nagyon jó lenne.

A kicsi csillag csak bólogatott, hiszen tudta, hogy a cica sajnos nem tud felrepülni az égre, hogy csatlakozzon hozzá. Ám addig is előttük állt egy egész éjszaka, hogy együtt kalandozzanak. Széltében és hosszában bejárták a tágas mezőt, de Holdapó sipkájának nem akadtak nyomára. Csalavér megkérdezte a fűben játszó nyúlgyerekeket, az arra tévedt lappantyút és még az álomszuszék virágokat is, akik morcosan pislogtak kifelé összecsukott szirmaik mögül, ám egyikük sem látta, merre vihette a komisz szél Holdapó sipkáját. Végül egy vándor kabócazenész így kiáltott.

– Én bizony láttam egy sipkát a levegőben! Reptette a szél, méghozzá arra – mutatta az irányt. Több sem kellett a kicsi csillagnak és a cicának, szaladtak is arra. Jó nagy utat megtettek, mígnem a mező határában egy patak keresztezte az útjukat. Holdapó sipkáját itt sem látták semerre. Vajon olyan messzire fújta a komisz szél, hogy sosem fogják megtalálni? A kicsi csillag és Csalavér leültek a patakpartra és azon tanakodtak, mitévők legyenek.

– Szegény Holdapó nagyon szomorú lesz. Úgy elbújt szégyenében a Föld árnyékába, csak a feje búbja látszik az égbolton – mutatott sóhajtva a kicsi csillag a patak vizére, amelyben tükröződött az éjszakai ég és Holdapóból is látszott egy kevéske. Csalavér elmerengve bámulta.

– A sipkája egy kissé csálén áll, de azért jól mutat – dünnyögte. Ő és a kicsi csillag rövid ideig csak nézték a vízfelszínt, rajta Holdapót és a sipkáját, majd egyszerre izgatottan pillantottak egymásra.

– A víztükör! – kapott észbe Csalavér.

– A sipka! – kiáltotta a kicsi csillag.

Mert a tükörkép, amit a patakban láttak, bizony csalóka volt. Nem lehetett benne Holdapó sipkája, az valójából ott úszott előttük a vizen! A komisz szél pont oda ejtette. A két barát felujjongott örömében. Csalavér gyorsan szerzett egy hosszú ágat, a kicsi csillag pedig óvatosan kihalászta a sipkát a patakból és magához szorította a kincset érő fejfedőt.

– Most már indulnom kell haza, hogy időben visszaérjek és Holdapó előjöhessen – mondta. – Nagyon köszönöm, hogy segítettél nekem. Ugye, innentől barátok vagyunk?

– Hát persze – bólogatott Csalavér kiscica. – Kár, hogy már menned kell. Olyan jó lenne együtt játszani még.

A kicsi csillag elgondolkodott.

– Tudod, játszhatunk együtt úgy is, hogy én ott fenn vagyok, te meg idelent. – szólt. – Ha bújócskázunk, én a felhők mögé rejtőzöm, te pedig a szénaboglyák közé. Versenyezhetünk, hogy én érek-e hamarabb a Tejútig vagy te a patakhoz. Még fogócskázhatunk is: ha a fényem az égről rád ragyog, akkor megvagy! Így nem lehet akadály, hogy messze vagyunk egymástól.

– Ez nagyon jó ötlet – lelkendezett Csalavér és egyből jobb lett a kedve.

A kicsi csillag búcsút intett, majd lassan felemelkedett és szállni kezdett az éjszakai égbolt felé. Csalavér addig nézett utána mosolyogva, amíg olyan apró ponttá nem zsugorodott, mint a többi pislákoló csillag az égen…

Nagy volt ám Holdapó öröme, amikor a kicsi csillag visszatért az elveszettnek hitt sipkájával. Azon nyomban meg is tette a kicsi csillagot hivatalos sipkafelelőssé. Ez igazán tisztességes állásnak számított és a kicsi csillag úgy ragyogott a megtiszteltetéstől, hogy még a szurtossága sem látszott tőle. Holdapó nem habozott tovább, felvette a sipkáját és indult is vidáman, hogy megtegye szokásos esti sétáját az égen. Gyönyörű volt az éjszaka.

Odalenn a Földön Csalavér, a kiscica összegömbölyödött egy szénaboglya tetején és álmosan felpislogott az égre. Különös barátjára gondolt, aki az égbolton lakott és akivel a legizgalmasabb kalandot élték át. Mancsát felemelve integetett egy picit és remélte, hogy barátja látja őt.

Odafenn az égbolton a kicsi csillag, a sipkafelelős boldogan loholt Holdapó nyomában. Menet közben lenézett a Földre és finom csillagport szórva visszaintegetett a szénaboglya tetején pihenő kiscicának.

Attól kezdve Csalavér minden este felugrott a szénaboglyára, megvárta barátját, a kicsi csillagot és vidáman játszottak együtt. Volt, hogy bújócskáztak, máskor fogócskáztak, megint máskor pedig versenyt futottak az égbolt és a föld teljes hosszában. Alkalmanként pedig csak üldögéltek, összenéztek mosolyogva és mindent elmeséltek egymásnak, ami csak az eszükbe jutott.