Tavasz volt

Tavasz volt,

mikor szívemet hívta egy édes hang,
szelíden várt rám az erdő mélyében,
beléptem, s a kinti káosz elhalt,
az erdő illatára ma is emlékszem.
Lángoló nap szökellt át az égen,
hajtotta a szél, s játszott velem is:
mézes dala ígért sok szépet,
azt súgta, hogy szeret is meg nem is.

Tavasz volt,

mikor az erdőm megtalált,
az ősöreg szellem az apró fiatalt;
feltárt előttem sok titkot és talányt,
világa magába ölelt és betakart.
Én gyermek voltam még, felfedező vándor,
minden fáját és zugát ismertem,
őrzője lettem így, ki megvédi mástól,
ő pedig társam, barátom, rejtekem.

Tavasz volt,

és csak mi voltunk ketten,
ő volt a könyv lapja, én fürge toll,
így született meg számtalan mese,
mit magába foglalt a tágas sosehol.
S én, a gyermek, akkor még nem tudtam:
múlandó minden, még a tavasz is,
tovább szaladva hátrahagyott búban,
elveszett a jó és jött az, mi hamis.

Tavasz van ismét.

S én börtönömben ülök.
Bár visszatérne az a pillanat,
hogy szeretett erdőmben mélyen elmerülök,
s megint játszanánk a karcsú fák alatt.
Felnőttem. Az idő új kezdetet ígért,
de ami eljött, már nem az a tavasz.
Hallgat az erdőm, elrejtette szívét,
az enyém pedig az övében maradt.